Fényszilánkok

Tartalom

„Több olyan mikrotörténet van a regényben, amelyben a kés, az olló vagy a borotva játssza a főszerepet, s amely történetek ezáltal akár a detektívhistóriát is erősíthetnék” – mondta a regényt elemezve a fiatal pályatárs, Gazdag József –, a feltételes mód azonban indokolt: ebben a regényben valahogy minden csak lebegtetve van, és végig egyfajta különös egyensúlyozás működik az idilli és a borzongató között. A regény elé Gertrude Stein sorait választotta egyik mottóként, mivel az amerikai írónő által használt szövegkompozíciós elv, amely egyenlőségjelet tesz minden részlet közé, a Fényszilánkoknak is egyik fontos jellemzője. A három, valamiféle titok után nyomozó főszereplő, a nagymama, a felnőtt és a kislány szólama váltja egymást, „ily módon töredékekből építkezik a regény, és ezek között a töredékek között nincs szelektálás…”.

Vajon előhívható-e a múlt? S ha előhívható, vajon elmesélhető-e? Mit látunk a megfeketedett fényképeken? Mit látnánk, ha kinyitnánk a titkos szoba ajtaját?
A Fényszilánkok családregény, amely három elbeszélői szólam montázsából bontakozik ki. A képek - egy fiatal nő félprofilból, egy galamb árnyéka, egy frissen meszelt istállófal - ikonokká válnak: nem a nézőhöz szólnak, hanem a szemlélődőhöz. Nem az evilágiról tudósítanak már, hiába is illesztgetnénk a mozaikokat. S amikor az elbeszélő egy detektív kérlelhetetlen alaposságával próbálja rekonstruálni a múltat, egyszer csak azzal szembesül, hogy a történetek további történetekre bomlottak szét, majd ismét összefonódtak és egymásba csúsztak: a rokka kereke pedig csak pörög, pörög tovább; forgószél támad, sötétzöld felhő kerekedik, s angyalszárnyakon érkeznek az álmok.
N. Tóth Anikó regénye nyugalmat sugároz, akár az ikonok; csendes őszi estékre ajánljuk.

Szerző: N. Tóth Anikó
Kiadó: Kalligram, 2012
197 oldal, keménytáblás