A történelmi és a pszichológiai regényt sajátosan ötvöző trilógia második része ott folytatja a történetet, ahol az első rész, A zarándokút abbahagyta. Az Úr 1098. esztendejében járunk. Június elején a keresztes hadak bevették az Orontész-parti Antiokheiát, melynél fényesebb és biztosabban erődített város talán csak Konstantinápoly. A győzelemben kulcsszerepet játszott Dieter, az alacsony sorból származó, bibliofil lovag: ő jutott be elsőként a várba, és ő nyitott kaput az egyik főúr seregének. A gond csak az, hogy ez a főúr nem az ő hűbérura, viszont ennek az úrnak a kezében van a Dieter által szeretett hölgy házassági engedélye. A lovag a becsületet, sőt több katonája, barátja életét adta a hölgyért és a városért cserébe. Ráadásul most már attól is állandóan félnie kellene, éppen nem vadászik-e rá valamelyik ellensége.
Ahogy bonyolódik a hadi helyzet a várban – két tűz közé szorulnak a keresztény hadak, a fellegvárból támadják őket az eredeti várvédők, kívülről pedig a hitetlenek másik serege keríti be a várost –, úgy bonyolódnak az intrikák a nyugati főurak közt. Alexiosz császár és a tafúrok királya is beszáll a játékba, és Dieter ismét titkos üzletek, zsarolások közt találja magát.
A városban izzó hőség, harc, éhség, kövek, titokzatos vasdarabok, nyílvesszők és régi történetek – belül a démonok. Hol itt az „erős város”? És hol van Isten? Van ugyan egy ház, benne a szeretett nő, bor, hűvös, kéziratok, nyugalom, de mindez csak ajándék. Egy kis ráadás idő a vég előtt. Ebben a helyzetben a főhősben meglévő kettősség, a költőien látó, a bibliai mondatokat saját gondolkodásába építő tollforgató és a hazug-szép szavakat gyűlölő, ádáz kardforgató kettőssége mintha egyre mélyebbre vezetne. Nincs királyi út, ami Jeruzsálembe visz. Vagy épp ez lenne az? Az uralkodó útja, az uralkodóé, akinek maga a nap a védelmezője.
Szerző: Tiit Aleksejev
Kiadó: Gondolat, 2016
217 oldal, puhafedeles
